Hangversenyen voltunk tegnap, fesztiválzenekar, titokkoncert. Az olyan, hogy nem lehet tudni, mi lesz a műsör. Tegnap a szürrealizmus volt soron, leoltották a lámpákat, csak kellemes félhomány maradt, az erkély utolsó sorban ültünk, neki lehet támasztani a fejet a falnak, csak néztem, néztem a gyönyörű épületet, az orgonát, és próbáltam felidézni, gyerekkoromban hol volt a sarlóskalapácsos címer, a mostani helyén, vagy fenn az orgonasípok közepén. Közben lassan potyogtak a szememből a könnyek, pedig nem sírtam, csak jött ki a feszültség, néha olyan furán távozik.

Két kislány hegedült csodálatosan, utána 88 éves néni zongorázott, hátborzongató könnyedséggel, ő volt a zene maga akkor, gyönyörű fehér haja volt, piros ruhája, és felvette a rádió is a zongoraversenyt, hatalmas ünneplés. megható volt.
Mellettem ülő néni smsezett, bérletes helyek (kölcsönkaptuk), aki egyszer szarba nyúl, egész szezonra szarba nyúlt.
Zeneakadémiára akarok járni.