Azonnal kérem vissza a napsütést!
Tegnap kaptam a Pasitól egy szinte komplett tavaszi gardróbot, és most itt feszítek a vadiúj, térdig érő farmeremben a hóviharban. A divat áldozata leszek, ha elvisz a tüdőgyulladás.



Najó, annyi engedményt azért tettem a körülményeknek, hogy nem magassarkú szandállal párosítottam, utálatos dolog, mikor az ember lábujja között becsorog a hólé.

Sorra érnek a csapások.
Nem elég, hogy megunta a munkát a fodrászom, és keresnem kellett egy újat - ma voltam, a hajamat még szokom -, de kiderült, hogy a fogorvosom meg nyugdíjba ment, így mehetek hétfőn máshoz. Pedig ha van két bizalmi pozíció egy ember (nő) életében, az a fodrász meg a fogorvos. (meg a kozmetikus és a nőgyógyász, de kipuhatoltam, ők kitartanak.)

Minden nap gondosan megvizsgálom a kertben, kibújtak-e már a tavaszi virágok. Egyelőre semmi, viszont a konyhaasztalon már virágzik egy kis cserépben pár sárga krókusz.



Lánygyerek tegnap gurgulázva nevetett azon, hogy a barátnőm megdobálta rózsaszín zokni-cipőcskével. Így kezdődik a humorérzék: viccesnek találják azt, hogy egy dolgot nem rendeltetésszerűen használsz.

Gyorsan kiszaladtunk Bécsbe, megnéztük a Schiele kiállítást (basszus, mennyi és micsoda cucc 28 év alatt!!! Aztán a terhes felesége meghalt spanyolnáthában, és rá három napra ő is), vásároltunk egy-s-mást Lánygyereknek, kábé először, mert eddig annyit örököltünk, hogy nem kellett, most viszont legalább lesz néhány nemrózsaszín darabja is. Nekem most nem vásároltunk, mert szegény az eklézsia. Olyan érzés volt egész nap a nagy 30-50-70 százalékok és Zarák, Mangók és H&M-ek között mászkálni, mintha dugtam volna álló nap - egyetlenegy orgamzus nélkül. Nemesedett a lelkem, na.

Néha előtör belőlem az idealista, és olyanokon gondolkodom, minthogy egy iraki háború árából valószínűleg jó ideig lehetne etetni néhány kontinens éhezőit, meg beoltani a gyerekeket, lehetne őket tanítani, és van egy olyan érzésem is, hogy ez jobban meggyőzné a meggyőzendőket a demokrácia áldásairól, mint egy pár odaküldött lopakodó bombázó.
Mielőtt öregségemre hippivé válnék, megyek, és folytatom az aztékok elleni háborúmat, amely során stílszerűen stealth bomberekkel és tengeralattjárókkal harcolok az ő war elephantjaikkal és gályáikkal. Igaz, nekem legalább annyi mentségem van, hogy ők támadtak meg engem. Ja, és az én aztékjaimnak olaja sincs.

majdnem belekezdtem egy hosszú bölcselkedésbe, de inkább mégsem.

Egy hete tart az alien üzemmód, és mostanra mindketten eléggé megviselődtünk tőle, én nem szoktam meg, hogy folyamatosan nyűgös legyen (eddig két rossz nap volt a rekord), és minden fortélyomra szükségem van, hogy lekössem, mert most nem hajlandó egyedül játszani, de engem is hamar megún, viszont nem bírom (és nem is nagyon akarom) egész nap kézben cipelni. Neki meg néha fáj a hasa, szar a közérzete, és hiába panaszkodik egy hete, az anyja mégsem segít rajta.

Idejenkorán, legalább másfél hónapja megvettem a Pasi unokahúgának szülinapi ajándékát. Ma vehetjük meg mégegyszer, mert sejtelmem sincs, hova tettem.

Alighanem egy alient nevelgetünk: UV zöldet fosik. Nem vicc. Van egy fogadásom, hogy világítana is a sötétben.

Mi sem jellemzőbb a magyar államigazgatásra, mint az, hogy egy síeléssel megspékelt, kivéreztetett hónap után nem utalják ötödikére a busás összegű gyest (vagy gyást vagy mit). Remélem annyi benzin még akad a kocsiban, amivel a mai köröket le tudom bonyolítani, mert a pénztárcámban hiába is keresgélek. Az utolsó döféseket egy pénteki megavacsoraparti (nálunk, ugye), egy szombati bowling és egy vasárnapi családi szülinap adták meg a költségvetésünknek. Tudunk élni, na.

Hosszú tanácstalanság után végre megvilágosodtam. A kétfarkú kutya pártra fogok szavazni. Örök életet és ingyen sört igérnek.
programjuk itt.

Vannak a barátaink, akik már akkor is gyereket szerettek volna, amikor mi összejöttünk a Pasival, aztán meg azóta már féléves lett Lánygyerek, ők pedig továbbra is csak szeretnék. Időről-időre elkap a lelkiismeretfurdalás, pedig hülyeség tudom, és rém hülyén érzem magam, amikor próbálom bíztatni a lányt, és drukkolok nekik minden hónapban, most meg mindjárt elkezdik a lombikprogramot, és már most izgulok, hogy ha sikerül, ne izgulják majd túl a dolgot, ami persze ennyi idő után lehetetlen. És elfacsarodik a szívem, amikor a fiú a mi gyerekünkkel az ölében arról beszél, hogy biztosan meg lehet barátkozni a gondolattal, hogy gyerek nélkül éljenek. A legrosszabb az egészben talán az, hogy tulajdonképpen soha senki nem jött rá, mitől is nem tudott nekik eddig gyerekük lenni.
Ha van egy kívánságom, kívánok nekik egy gyereket.