Vannak a barátaink, akik már akkor is gyereket szerettek volna, amikor mi összejöttünk a Pasival, aztán meg azóta már féléves lett Lánygyerek, ők pedig továbbra is csak szeretnék. Időről-időre elkap a lelkiismeretfurdalás, pedig hülyeség tudom, és rém hülyén érzem magam, amikor próbálom bíztatni a lányt, és drukkolok nekik minden hónapban, most meg mindjárt elkezdik a lombikprogramot, és már most izgulok, hogy ha sikerül, ne izgulják majd túl a dolgot, ami persze ennyi idő után lehetetlen. És elfacsarodik a szívem, amikor a fiú a mi gyerekünkkel az ölében arról beszél, hogy biztosan meg lehet barátkozni a gondolattal, hogy gyerek nélkül éljenek. A legrosszabb az egészben talán az, hogy tulajdonképpen soha senki nem jött rá, mitől is nem tudott nekik eddig gyerekük lenni.
Ha van egy kívánságom, kívánok nekik egy gyereket.