A futásban egyetlen jó pillanat van: amikor abbahagyom.

A kevésbé lelkesítő negyedállásokban tegnap eltöltöttem hat órát. Ez alatt megirtam angolul egy (igen, egy) emilt, amibe a főnök belepiszkált, ami után kijavitottam a keletkezett hibákat (najó, ez már csaknem két emil). A fennmaradó időben mintegy 84-szer mondtam el, hogy nem, nem fogok senkit telefonon hivogatni, nem leszek sales. Pénzt ugye nem kapok, és egyetlen feltételem volt: nem adok el. Nem tudok, nem szeretek, nem akarok. A wannabe főnök ma is felhivott, hogy akivel nem veszem fel a kapcsolatot, azzal más nem fogja helyettem. Kifejezetten ingerültnek tűnt. Nem lesz ez egy hosszú viszony, én mondom.

Szombat délután Makinál voltunk főzni. Megtanultam garnélarákot pucolni, van abban valami perverz jóérzés, ahogy lebontjuk róla a kemény héját - mintha műanyagból lenne - állapitottam meg, - biztosan, hogy vizálló legyen - állapitotta meg Eszter, és kihúzzuk belőle a nem is tudom, milyét, valószinűleg az egész emésztőrendszere lehet az a kis szürkés fonál.
Tartozom egy bocsánatkéréssel a vöröslencsés bárányragunak, Eszterrel voltunk a báránycsapat, és rengeteget röhögtünk azon, hogy ez milyen gázos kaja, de tényleg, abban az átlátszó lében úszkáló lencse meg bárány roppant ellenszenves volt, aztán a végén mégis finom és sűrű lett, mindkettőnk minden megérzése és tapasztalata ellenére. A többi kaja is jó volt, bármennyire is bizarr dolog citromlevet és tejfölt keverni egy átlátszó (és félóra alatt megfővő) csirkehúslevesbe.
Mindig rájövök, hogy mennyit lehet még tágitani a gasztronómiai horizontomon:)

Akkor most elmondom, miért nem irtam eddig (igen, nincsen hosszú i a gépemen).
Szóval itthon voltam gyerekkel, és egész nap gyerekeztem, főztem, és néha egy icipicit dolgoztam. Oviba jártunk a másik gyerekért, közértbe, játszótérre, ilyenek. Erről pedig nem akartam blogot irni, mert olyanok is sokan vannak, akik a gyerekeikről irnak, olyanok is sokan, akik a főzésről, mind sokkal jobban, mint amennyire én tudtam volna, akkor meg minek. Sőt, megnéztem, még olyanok is vannak, akik a bridzselésről irnak blogot (bridzselni is szoktunk), és ők meg a bridzseléshez értenek sokkal jobban.
Aztán hirtelen mindkét gyerek óvodás lett, és azóta izgalmas dolgok történnek velem. (ez most szemétül hangzik a gyerekekkel szemben, de nem úgy értem)
például munkát kerestem, hát az annyira vicces történet, hogy lehet, hogy egyszer elmesélem. Egyébként nem találtam, mert finnyás és lusta vagyok, nem jelentkezem olyan állásra, amiben terhelhetőség meg extrém stressztűrő képesség kell, valamint a négy órás dm pénztárosi állás sem izgatott fel, meg a kisegitő takaritónő panzióba sem, márpedig, ha diplomás vagy és nyelveket beszélsz, akkor robotolj 12 órát, vagy dögölj meg.
Egyszer csak buddhista bölcsességgel úgy döntöttem (ez valamikor akkor lehetett, amikor egy nem túl szimpatikus pasi nem értette, miért kevés a nettó 120 egy olyan főállásért, aminek a munkanyelve angol, hiszen - mondta a pasi - ő sem ebből él. Akkor megkérdeztem tőle, hogy szerinte aki elmegy hozzá fix 8 órában dolgozni, az mégis miből fog élni? Mondjuk éjszaka gobelineket himez? Ezt annak biztos tudatában kérdezhettem, hogy nem fogok nála dolgozni, mert a fix 8 órába nem fér bele az, hogy én délután 4kor az oviban legyek, márpedig ott szeretnék lenni. Részint mert birom a gyerekeimet, részint mert nem bébiszitterre szeretnék keresni.), szóval, úgy döntöttem, hogy inkább hátradőlök, és rendkivül pozitiv hozzáállással befolyásolom a karmámat, vö: megvárom, mig a számba repül a sültgalamb.
És tessék: a pozitiv hozzáállás igenis működik, ugyanis képzeljétek el, jött a sültgalamb, mindjárt kettő is. Két ismerősünk képében jelentkeztek, akiknek mindkettőnek pont olyasmiben kell segiteni, amit szeretek és tudok. (ilyen dolog egyébként nem sok van. Mármint amihez értek)
Az egyik különösen kedves a szivemnek, mert vannak benne barátok, kaja, internet és sok-sok kreativitás. (nem, nem csinálok szakácskönyvet).
Persze pénzt egyelőre egyikkel sem keresek, a barátunktól ennyire az elején nem akarok pénzt kérni, a másik pedig annyira nehéz természet, hogy inkább ingyen dolgozom neki egy darabig, hogy ha nagyon nem megy, felállhassak.
Fennmaradó üres óráimban irtam egy mesekönyvet, amit egyelőre a közeli barátokon kivül nem mutattam meg senkinek, mert mesekönyvet kiadni állitólag öngyilkosság, de lehet, hogy egyszer majd keresek valakit, aki ért hozzá, és igaziból megmondja a tutit.
Most itt tartunk, éppen a tökéletes narancslekvár receptjét keresem, aminek az az eredménye, hogy már többféléből is van egy-egy üveg, de az ideális még nincs meg. Ha tudjátok, szóljatok.