Kicsit beszűkült a horizontom, nemigen terjed túl a játszótér-közért-lukács hármason.
Annalilit legalább napi két órán át kell szellőztetni, hogy használható legyen.
Közértbe menni muszáj.
Lukácsba járni nem muszáj, de ragaszkodom a heti két úszáshoz, mert rettegek attól, hogy teljesen leépülök, és nem lesz kondim a szüléshez.
Így aztán olyan dolgok varázsolnak el, mint a furán úszó emberek a Lukácsban, akikből szerencsére jó sok van, szinte folyamatosan lehet rajtuk csodálkozni másfél kilométeren át.

Ma például nagy örömmel fedeztem fel újra azt a rég nem látott nénit, aki úgy tud mellúszni, hogy minden tempó végén kiemelkedik a felhúzott-összezárt lába a vízből. Nem mondom, meg lehet csinálni, de nem könnyű.
Másik mai kedvencem a függőlegesen úszó nő volt, aki minden tempó elején lesüllyedt fél méter mélyre, aztán a végére előkerült a felszínen. Kipróbáltam ezt is, kifejezetten ajánlanám rövid, de mély medencékbe.

Ja, mert hogy múljon az idő, utánozni is szoktam a furán úszó embereket, persze csak diszkréten. Meg is tudom ideologizálni: a fura úszótechnikák sokkal fárasztóbbak, így jobban használnak a kondinak.

A legnagyobb kihívást persze továbbra is a kötelékben úszó nénik jelentik: hárman úsznak egymás mellett, fej magasan kinn a vízből (fárasztó!!!), beszélgetnek. Gyakorlatilag függőleges helyzetben vannak, vagyis nem lehet átúszni alattuk, a kötelék szélessége miatt kikerülni őket reménytelen (két kötelék elég a teljes medence megbénításához), viszont annyira lassúak, hogy olyan lassan én nem tudok úszni, csak elsüllyedni, ezt minden szerénytelenség nélkül állíthatom. Így, ha beszorulok a kötelék mögé, az egy tempó/fél perc taposás/tempó/taposás marad. Ez ugyan nem használ a kondinak, viszont annyira idegesítő, hogy lehetőséget ad az anyaélethet amúgy is elengedhetetlen buddhista türelem gyakorlásához.