A futásban egyetlen jó pillanat van: amikor abbahagyom.

A kevésbé lelkesítő negyedállásokban tegnap eltöltöttem hat órát. Ez alatt megirtam angolul egy (igen, egy) emilt, amibe a főnök belepiszkált, ami után kijavitottam a keletkezett hibákat (najó, ez már csaknem két emil). A fennmaradó időben mintegy 84-szer mondtam el, hogy nem, nem fogok senkit telefonon hivogatni, nem leszek sales. Pénzt ugye nem kapok, és egyetlen feltételem volt: nem adok el. Nem tudok, nem szeretek, nem akarok. A wannabe főnök ma is felhivott, hogy akivel nem veszem fel a kapcsolatot, azzal más nem fogja helyettem. Kifejezetten ingerültnek tűnt. Nem lesz ez egy hosszú viszony, én mondom.

Szombat délután Makinál voltunk főzni. Megtanultam garnélarákot pucolni, van abban valami perverz jóérzés, ahogy lebontjuk róla a kemény héját - mintha műanyagból lenne - állapitottam meg, - biztosan, hogy vizálló legyen - állapitotta meg Eszter, és kihúzzuk belőle a nem is tudom, milyét, valószinűleg az egész emésztőrendszere lehet az a kis szürkés fonál.
Tartozom egy bocsánatkéréssel a vöröslencsés bárányragunak, Eszterrel voltunk a báránycsapat, és rengeteget röhögtünk azon, hogy ez milyen gázos kaja, de tényleg, abban az átlátszó lében úszkáló lencse meg bárány roppant ellenszenves volt, aztán a végén mégis finom és sűrű lett, mindkettőnk minden megérzése és tapasztalata ellenére. A többi kaja is jó volt, bármennyire is bizarr dolog citromlevet és tejfölt keverni egy átlátszó (és félóra alatt megfővő) csirkehúslevesbe.
Mindig rájövök, hogy mennyit lehet még tágitani a gasztronómiai horizontomon:)