Ebben a bezártságban lassan olyan leszek, mint egy rakás nyugdíjas a rendelőben, már csak a nyavalyáimról tudok beszélni. Micsoda baromi mázli, hogy nem aranyerem lett a terhességtől vagy rohadó tályogom valami fagyástól.

Egyébként meg találtam egy lázmérőt itthon, volt időm keresni mondjuk. Azóta is azon töprengek, hogy a kisgyerekes szülőket leszámítva mi a ráknak kell az valakinek. Papám (orvos) félóránként hívott fel ma, hogy van e már lázmérőm és mennyi, és mindig mondtam neki, hogy nincs és hőemelkedésem van. A 37,4-et bemondásra nem hitte el, pedig elhihette volna, mert azóta megmértem és tényleg annyi. Ez csak azért zavar, mert a gyógyszer amit szedek elméletileg lázcsillapít. Nem próbálom meg mennyi lenne ha nem venném be, szerintem pont ennyi, 28 év alatt egyetlen esetre emlékszem, amikor konkrétan lázas voltam 8 évesen, egyébként mindent megúsztam 37,5-tel.

Napközben volt időm tanulmányozni a macskáim viselkedését, a nagyobbik legalább 8 órát a spájzban töltött, csak általa látható icipici ellenséget őrzött rendületlenül, illetve egyszer még egy kartondobozt is ki kellett pakolnia, nyilván oda is elbújt valaki, én nem láttam semmit ugyan, de nem akartam beavatkozni az ő ügyeibe. Amúgy is összesen két olyan pontja van a lakásnak, ahol anékül tud létezni, hogy hatalmasra tágult pupillával vadul csóválná a farkát és rángatná a hátát, a spájzon kívül szanatóriumnak használja a mosógép tetejét.