Fanfárok, trombiták. Jelentem, két (kettő) terhesnadrág boldog tulajdonosa vagyok, és így ma már nem nyitott sliccel és hosszú pulcsiban jöttem dolgozni, hanem trendi és csinos terhesfarmerben. Ez nem volt könnyű.

Ma magyarországon az uralkodó felfogás továbbra is az, hogy aki terhes, az fedje be magát formátlan leplekkel, amiket undorító színű és mintájú anyagokból férceltek össze, mert ha már úgyis egy nagy púpot növeszt előre, akkor egyben ássa is el magát a következő néhány évre.

Van ugyan néhány bolt, ahol ezen már egy picit túlhaladtak, és normális ember (vö: nő) számára tartanak terhesruhát, de ezek egyike pl szigorúan csak milliomosokra számít, mi másért árulnának 30-40 rugóért egyetlen gatyát.

Aztán ott a bolt, ahol végül vásároltam, ahol elég tűrhető cuccok vannak elég tűrhető áron, de az eladó kisasszony így is meg volt lepve, mikor rájött, hogy számomra szempont az, hogy a leendő nadrágomban legalább közelítőleg normális seggem legyen, és ne lógjon formátlanul/feszüljön komikusan.

S kedves asszisztenciájával végül találtam 2 gatyát (egy farmer és egy elegáns darab puccosabb melóhelyzetekre), amiket persze nem lehetett kártyával kifizetni, mert miért is lehetne, úgyhogy mehettünk el pénzt fölvenni, majd vissza.
S-nek kétségkívül szörnyen idegesítő lehetett a négy négyzetméteren összezsúfolódott 8 kismama, akiknek állandóan pisilni kellett, nyomta/húzta/vágta a hasát a cucc, kicsi volt, nagy volt, satöbbi, de kitartott, méghozzá tömegmészárlás nélkül. Szegény, és még a méretünk sem egyezik, úgyhogy meg sem örökölheti majd.

Most jut eszembe, lehet, hogy egy életre megutált, és ezért nem jön ma velem úszni? Emilben azt hazudta: beteg, de átlátok a szitán. Egy barátot áldoztam a kismamabolt oltárán.