Szürke lapokkal van a Városmajorban az ér és szívsebészeti klinika folyosója kirakva, az intenzív előtt olyan, mintha arannyal fugázták volna, de erre ma már csak valami halovány érzés utal, lehet, hogy egyszerűen koszos, de ilyen aranyszínnel koszolódott el.
Ott várnak az emberek, az olyanok, akiknek műtik valakijét, vagy már megműtötték, de nincsen jól és nem lehet bemenni, az olyanok is ott várnak, akik csak látogatóba jöttek, és jól van a rokonuk, és az, akinek minden másodperc rettegés, gyűlölve irigyli azokat, akik vidáman csacsogva várják a bebocsátást.
Apukámat 8 órán át operálták. Ez alatt körülbelül ezerszer lehet végigsétálni az intenzív és a műtő ajtaja közötti L alakú folyosón. Őt 34 fokra hűtötték, leállították a szívét, és gépek dolgoztak helyette, azokkal lélegzett, megpróbált meghalni, de nem hagyták. Ő nem hagyta

Kint nem lehet csinálni semmit. Őrjítően nem lehet segíteni, csak a tehetetlenség van, nem látszik a vége, már órák óta kint kellene legyen, de nem hozzák. nem hozzák. nem hozzák. Rettenetesen fáztam, végestelen végig, de utána még öt napig, rohamokban.

Amikor kihozták végre a megkönnyebbüléstől kitört belőlem a zokogás. Mami lezavart az utcára cigizni.

A megnyugvás persze lassan jön, először azért rettegsz, hogy felébred-e. Aztán azért, hogy teljesen rendbejön-e. Aztán mire megnyugodnál, visszarakják a lélegeztetőgépre, és mire azt hiszed nem lehet rosszabb, kiderül, hogy megint műteni kell.

A második műtét gyors volt, de utána napokig nem tért magához. Szürke kockák az intenzív előtt. Újra és újra vissza a lélegeztetőgépre. L alakú folyosó.

Most jól van.
Megköszönném, de kinek kell?
A klinikán beírtam a nagykönyvbe (már előtte megfogadtam), de hálát adtam Rafael arkangyalnak, aki a betegekre vigyáz, illetve Istennek úgy általában, gyakorlatilag az összes jelentősebb világvallás szerint.